A bátor kis hajó

A tengerparti kis kikötőben sok hajó ringatózott. Volt ott nagy halászhajó, széles teherhajó és fehér vitorlás, amelyiknek olyan magas volt az árbóca, hogy szinte a felhőket súrolta. És volt ott egy egészen kicsi, piros csónak is, Pöttöm.

Pöttöm minden reggel kíváncsian figyelte, ahogy a nagy hajók kifutnak a tengerre. „Én is jöhetek?” kérdezte mindig. A nagy hajók csak nevettek. „Te? Hiszen olyan kicsi vagy, hogy egy nagyobb hullám is felborítana. Maradj csak a kikötőben, Pöttöm.”

Így Pöttöm maradt. Esténként a világítótorony mellett ringott, és az öreg toronyőrrel beszélgetett. „Én is szeretnék egyszer bátor lenni” mondta neki. „A bátorság nem a mérettől függ” felelte a toronyőr. „Hanem attól, hogy elindulsz-e, amikor kell.”

Egy őszi estén nagy szél kerekedett. A felhők sötétre váltak, a hullámok magasra csaptak. A nagy hajók mind hazasiettek a kikötőbe, és szorosan kikötötték magukat. Csak egy kis halászcsónak hiányzott még: Bence bácsié, aki a tenger túlsó felén, a sziklák között maradt.

„Valakinek oda kell mennie!” kiáltott a toronyőr. „De a sziklák között nagyon szűk az út!” A nagy halászhajó megrázta a fejét: „Én túl széles vagyok, beszorulnék.” A teherhajó is megrázta: „Én túl nehéz vagyok, zátonyra futnék.” A vitorlás is megrázta: „Nekem túl magas az árbócom, a szél felborítana.”

Akkor megszólalt egy vékonyka hang: „Én elmegyek.” Mindenki odafordult. Pöttöm volt az.

A szíve kalapált, és a hullámok ijesztően nagyok voltak. De Pöttöm emlékezett a toronyőr szavaira. Nem a mérettől függ. Hanem attól, hogy elindulsz-e. És Pöttöm elindult.

A hullámok dobálták, mint egy diót. Fel és le, fel és le. De Pöttöm nem adta fel. A világítótorony fénye mutatta neki az utat, és ő követte. Át a nagy hullámokon, ki a nyílt vízre, egészen a sziklákig.

A sziklák között ott volt Bence bácsi, egy kis szirten, a csónakja mellett, amelyiknek eltört az evezője. Pöttöm ügyesen besiklott a szűk résen, ahová egyetlen nagy hajó sem fért volna be. „Gyere, Bence bácsi, kapaszkodj!” Bence bácsi beült, a csónakját kötélre kötötték, és Pöttöm elindult hazafelé.

Fel és le, fel és le. A szél lassan elcsendesedett, a hullámok megszelídültek. Mire a kikötőbe értek, a felhők közül már kibújt a hold.

A kikötőben mindenki ünnepelt. A nagy halászhajó megfújta a kürtjét, a teherhajó harangozott, a vitorlás meglengette a zászlaját. „Bocsáss meg, Pöttöm” mondták. „Te vagy a legbátrabb hajó az egész kikötőben.”

Pöttöm boldogan és fáradtan ringott a világítótorony mellett. A toronyőr rámosolygott: „Látod? Elindultál, amikor kellett.” A tenger halkan csobogott, a hold ezüsthidat rajzolt a vízre, és a bátor kis hajó, ringatózva a csendes hullámokon, lassan elaludt.

Jó éjszakát!