A csillagszámláló róka

Volt egyszer egy kis róka, akit Vörhenynek hívtak. Fürge volt és okos, és mindent azonnal akart. Ha eszébe jutott valami, már szaladt is, ha kérdezett valamit, már várta is a választ. Várni viszont nem szeretett. Egyáltalán nem.

Egy nyári estén Vörheny kiült a domb tetejére, és felnézett az égre. Ott ragyogott az első csillag. „Megszámolom az összes csillagot” határozta el. „Méghozzá most rögtön!”

„Egy!” mondta, és várt. De a második csillag nem jött. „Gyere már!” kiáltotta türelmetlenül. Az ég csendes maradt.

Arra járt az öreg teknős, aki a domb aljában lakott. „Mit kiabálsz, kis róka?” kérdezte. „Meg akarom számolni a csillagokat” felelte Vörheny, „de nem jönnek elő elég gyorsan!” A teknős kuncogott. „A csillagok nem sietnek. Ha türelmes vagy, mindegyik eljön. Ülj le, és figyelj.”

Vörheny morgott egy kicsit, de leült. Nézte az eget. És lassan, nagyon lassan felragyogott a második csillag. „Kettő!” suttogta Vörheny. Aztán a harmadik. „Három!”

Közben a dombra felkapaszkodott egy sündisznó is. „Mit csináltok itt?” kérdezte. „Csillagot számolunk” mondta Vörheny. „De lassan kell, mert a csillagok nem sietnek.” A sün leült mellé. „Négy” mondta. „Öt” mondta a róka.

Aztán megérkezett egy kis nyuszi, utána egy mezei egér, végül egy fáradt baglyocska is. Mindannyian leültek a domb tetején, egymás mellett, és nézték az eget. Senki nem kiabált, senki nem sietett. Csak a tücskök ciripeltek, és a fű illatozott.

A csillagok pedig jöttek. Előbb egyesével, aztán kettesével, végül annyian, hogy Vörheny már nem győzte számolni. „Húsz… harminc… negyven…” Az égbolt telis-tele lett csillogó pöttyökkel, mintha valaki ezüstport szórt volna rá.

„Teknős bácsi” szólt Vörheny, „ennyit nem lehet megszámolni.” „Nem bizony” mosolygott a teknős. „De nézd csak meg őket. Ha rohansz, egyet sem látsz. Ha vársz, az egész ég a tiéd.”

Vörheny ekkor rájött, hogy nem is a számolás volt a legjobb. Hanem az, hogy itt ül a dombon, a barátai között, és együtt nézik, ahogy felragyog az ég. Ehhez pedig idő kellett. Türelem, csend és egy kis várakozás.

Egy hullócsillag húzott át az égen. „Kívánj valamit!” suttogta a nyuszi. Vörheny becsukta a szemét. Azt kívánta, hogy holnap este is itt ülhessen velük.

A szeme aztán már nem nyílt ki újra. A nagy számolásban elfáradt, és a puha fűben, a barátai között, a farkát az orrára tekerve szépen elaludt. A csillagok pedig fölötte ragyogtak, egészen reggelig. Nem siettek sehova.

Jó éjszakát!