A kis felhő utazása

Valahol magasan, a kék ég legtetején élt egy kis fehér felhő. Pamacsnak hívták, mert olyan puha és gömbölyű volt, mint egy darab vatta. Pamacs minden nap a nagy felhőmama mellett lebegett, és lenézett a földre.

„Mama, mi van odalent?” kérdezte egyszer.

„Rétek, folyók és házak” felelte a felhőmama. „Ha egyszer elindulsz, mindet láthatod.”

Pamacs ennél többet nem is akart hallani. Másnap reggel jött egy szellő, és Pamacs ráült, mint egy hintára. „Vigyél, szellő, vigyél!” kiáltotta. És a szellő vitte.

Először egy hegy fölé repültek. A hegy csúcsán hó ragyogott, a hegyoldalban fenyők álltak sorban, mint a katonák. „Szia, hegy!” köszönt Pamacs. A hegy nem szólt semmit, de a fenyők meghajoltak a szélben, mintha visszaintegetnének.

Aztán egy nagy, zöld rét fölé értek. A réten tehenek legeltek, és pipacsok bólogattak. „Szia, rét!” köszönt Pamacs. A rét virágai felé fordították a fejüket, és Pamacs látta, hogy a levelük kicsit fonnyadt és szomjas.

„Régóta nem esett az eső” zümmögte egy méhecske. „A virágok nagyon szomjasak.”

Pamacs elgondolkodott. Érezte, hogy útközben egyre nehezebb lett, mert sok apró vízcseppet gyűjtött magába a levegőből. Most már nem volt hófehér, hanem szürkés és kövér. És akkor megértette, mit kell tennie.

„Ne féljetek, virágok, hozok nektek inni!” mondta. Aztán halkan, szelíden esni kezdett. Kip, kop, kip, kop, hullottak a cseppek a pipacsokra, a fűre és a tehenek hátára. A virágok kinyújtóztak, a fű felragyogott, a méhecske pedig egy nagy levél alá bújt, és nevetett.

Pamacs cseppjei végigcsorogtak a réten, és egy kis patakba gyűltek. A patak csobogott, kanyargott, és vitte őket tovább, egészen a folyóig. A folyó pedig hömpölygött, mint egy széles ezüst szalag, és vitte őket egészen a tengerig.

A tengeren melegen sütött a nap. Egy csepp, kettő, aztán sok ezer kis csepp emelkedett fel a víz tetejéről, könnyű párává változott, és szállt, szállt fel az égbe. Ott fent a párák összebújtak, és lassan, csendben újra összeálltak egy kis fehér felhővé. Pamacs volt az, újra puhán és gömbölyűen.

„Hazaértem!” kiáltotta boldogan, amikor meglátta a felhőmamát.

„Hát hol jártál, kicsim?” kérdezte a mama.

„Láttam a hegyet, a rétet és a tengert” mesélte Pamacs. „Esőt hoztam a szomjas virágoknak, patakkal futottam, folyóval úsztam, és a nap visszahozott hozzád.”

Közben leszállt az este. Az ég narancssárgára, aztán rózsaszínre, végül sötétkékre változott. Pamacs a felhőmama puha oldalához bújt. Alattuk a rét virágai már becsukták a szirmaikat, a patak halkan csobogott, a tenger lassan ringatózott. A kis felhő még egyszer lenézett a világra, aztán elmosolyodott, és csendesen elaludt a csillagok között.

Jó éjszakát!