A kis polip első napja

A tenger mélyén, egy kagylókkal díszített barlangban lakott Nyolcika, a kis polip. Nyolc karja volt, és mind a nyolccal nagyon szeretett ölelni. Leginkább a mamáját.

Egy este a mamája leült mellé a moszatágy szélére. „Holnap lesz az első napod a Korallóvodában” mondta. Nyolcika mind a nyolc karjával belekapaszkodott a mamájába. „De én nem ismerek ott senkit” suttogta. „És mi van, ha nem találom a helyem? És mi van, ha senki nem akar velem játszani?”

A mamája megsimogatta a feje búbját. „Tudod mit? Adok neked valamit.” És Nyolcika egyik karjára rákötött egy apró, fényes gyöngyszemet. „Ha hiányzom, csak érintsd meg. Én is gondolni fogok rád, és a gyöngy szólni fog neked: itt vagyok, itt vagyok.”

Reggel együtt úsztak el a Korallóvodáig. A kapuban Nyolcika mind a nyolc karjával a mamája kezébe csimpaszkodott. Egy karral a kezébe, egy karral a ruhájába, egy karral a táskájába, és még ötöt is talált, amivel kapaszkodhatott. A mamája megpuszilta. „Délután itt leszek. Megígérem.” Aztán elúszott.

Nyolcika ott maradt a kapuban, és legszívesebben elbújt volna egy kagyló mögé. Megérintette a gyöngyöt. Itt vagyok, itt vagyok. Egy kicsit jobb lett.

Bent a csoportszobában egy csikóhal próbált felrakni egy kagylótornyot. De a csikóhalnak nincs keze, csak egy pöndörödő farka, és a torony minden alkalommal összedőlt. Nyolcika nézte egy darabig. Aztán odaúszott, és óvatosan megfogta a tornyot két karjával. A csikóhal ráhelyezte a legfelső kagylót. A torony állva maradt!

„Hű” mondta a csikóhal. „Hogy csináltad?” „Van nyolc karom” mondta Nyolcika kicsit szégyenlősen. „Nyolc?” kerekedett el a csikóhal szeme. „Akkor te vagy a legjobb toronyépítő az egész tengerben!”

Aztán jött egy kis teknős, aki nem érte el a polcon a festéket. Nyolcika egyik karjával lenyújtotta neki. Jött két kis hal, akiknek kellett valaki, aki egyszerre forgatja a hínárugrálókötél mindkét végét. Nyolcika két karjával forgatta, a halak ugráltak, és mindenki nevetett. Megint megérintette a gyöngyöt. Itt vagyok, itt vagyok. Most már egészen jó volt.

Ebéd után az óvó néni, egy kedves öreg teknős, mesét olvasott. Nyolcika mellé leült a csikóhal az egyik oldalon, a kis teknős a másikon, és a két kis hal szemben. Nyolcikának nyolc karja volt, és most mindegyikre jutott egy barát, akivel összekapaszkodhatott.

Délután, amikor a mamája megjelent a kapuban, Nyolcika odaúszott hozzá, és mind a nyolc karjával megölelte. „Na, milyen volt?” kérdezte a mamája. Nyolcika gondolkodott egy kicsit. „Először nagyon nehéz” mondta. „Aztán kicsit jobb. Aztán egészen jó. Holnap visszajöhetünk?”

Aznap este a moszatágyban Nyolcika még egyszer megérintette a gyöngyöt. Itt vagyok, itt vagyok. A mamája ott ült mellette, és halkan dúdolt. A tenger lassan ringatta a barlangot, a kagylók halványan derengtek, és Nyolcika elaludt, nyolc karját szépen maga köré tekerve, mint egy puha takarót.

Jó éjszakát!