A sárkány, aki nem tudott tüzet okádni

A Kékhegy tetején, egy nagy, kerek barlangban élt a sárkánycsalád. Volt ott Láng, a legidősebb testvér, aki akkorát tudott okádni, hogy a felhők is megpörkölődtek tőle. Volt ott Zsarátnok, aki szikrákat szórt, mint a tűzijáték. És volt ott a legkisebb, Parázs, akinek zöld pikkelyei voltak, kerek pocakja és nagy, kíváncsi szeme.

Parázs egyetlen dolgot szeretett volna a világon: tüzet okádni. Minden reggel kiállt a barlang szájába, és gyakorolt. Nagy levegő, hasba le, aztán ki, ahogy csak lehet! De a szájából soha nem jött láng. Csak egy kis meleg fuvallat, olyan, mint amikor nyáron megsimogatja az embert a szél.

„Ez nem tűz, ez csak szellő” nevetett Zsarátnok. „Ezzel még egy gyertyát se gyújtasz meg.”

Parázs lehajtotta a fejét, és elballagott a patakhoz. Ott leült egy kőre, és újra próbálta. Nagy levegő, hasba le, aztán ki, ahogy csak lehet! A patak vize megborzongott, egy fűszál meghajolt, de láng most sem lett. „Biztosan velem van a baj” gondolta Parázs, és egy kövér könnycsepp gördült le az orráról.

Aztán eljött a tél. Nem is akármilyen tél: a leghidegebb, amire a hegy öregei emlékeztek. A fenyőkre vastag dér ült, a patak befagyott, és a madarak összebújtak a fák odvaiban. A nagy sárkányok tüze sem segített. Ha Láng ráfújt egy fára, az lángra kapott. Ha Zsarátnok szikrát szórt, a fészkek füstölni kezdtek. „Így nem lehet melegíteni” mondta szomorúan a sárkánymama. „A tűz túl erős, mindent elégetne.”

Egy este halk csipogás hallatszott a barlang előtt. Egy cinegemama ült ott, tollai csupa zúzmara. „Kérlek, segítsetek” mondta. „A fiókáim fáznak, és a fészkünk jéggé fagyott.”

A nagy sárkányok tanácstalanul néztek egymásra. Ekkor Parázs előlépett. Remegett a lába, mert azt hitte, mindenki ki fogja nevetni. Mégis odament a fészekhez, és ahogy annyiszor gyakorolta, vett egy nagy levegőt. Nagy levegő, hasba le, aztán ki, ahogy csak lehet!

Langyos, puha fuvallat szállt a fészekre. A jég elolvadt, a kis cinegék felemelték a fejüket, és a tollaik megbolyhosodtak, mint a pitypang. Nem égett meg semmi. Nem füstölt semmi. Csak meleg lett, kellemes, otthonos meleg.

„Még!” csipogták a fiókák. És Parázs fújt még egyszer, aztán még egyszer.

Híre ment a dolognak. Jött a mókus, akinek befagyott az odúja ajtaja. Jött az öreg sün, aki nem tudott elaludni a hidegtől. Jött a nyuszicsalád, mind a hét nyuszigyerekkel. Parázs mindenkire fújt egy kis meleget, és mindenki megköszönte. Még Zsarátnok is odaállt mellé, és halkan azt mondta: „Bocsánat, hogy kinevettelek. A te leheleted többet ér, mint az összes szikrám.”

Azon a télen senki nem fagyott meg a Kékhegyen. Tavasszal pedig, amikor kisütött a nap, a sárkánymama magához ölelte a legkisebb fiát. „Látod, Parázs” mondta, „nem kell mindenkinek ugyanazt tudnia. Te nem tüzet okádsz. Te meleget adsz. Az pedig ritkább kincs.”

Aznap este Parázs bebújt a barlang legpuhább sarkába. A testvérei körbefeküdtek, mert ott volt a legjobb meleg. Parázs még egyszer, utoljára vett egy nagy levegőt, és lassan, nagyon lassan kifújta. A barlangot betöltötte a langyos csend. Kint pihe-puhán hullott a hó, bent pedig mindenki elaludt. Te is aludj szépen, ahogy Parázs.

Jó éjszakát!