Nagymama varázskertje

Lilla minden nyáron a nagymamájához utazott falura. Nagymama háza mögött volt a világ legszebb kertje. Ott nőtt a legpirosabb paradicsom, a legillatosabb levendula és a legmagasabb napraforgó, amelyik még a kerítésen is átkukucskált.

„Nagymama, ez egy varázskert, ugye?” kérdezte Lilla az első nap.

Nagymama elmosolyodott. „Lehet. Ha akarod, megmutatom a titkát. De ahhoz egész nyáron segítened kell.”

Lilla persze akarta. Nagymama adott neki egy apró, barna magot. „Ebből lesz a te virágod. Ültesd el, és figyeld, mi történik.”

Lilla kis gödröt ásott, beletette a magot, és betakarta földdel. Aztán leült mellé, és várt. Várt reggel, várt délben és várt este is. De nem történt semmi. „Nagymama, nem működik a varázslat!”

„A varázslathoz három dolog kell” mondta nagymama. „Víz, napfény és idő.” Így hát Lilla minden reggel meglocsolta a magot a kis zöld kannájával. Minden délben megnézte, éri-e a napfény. És minden este jó éjszakát kívánt neki: „Jó éjt, kis mag, nőj nagyra!”

Egy hét múlva a földből kibújt egy picike zöld csíra. Lilla úgy ugrált örömében, hogy a tyúkok is szétszaladtak. „Nagymama, nőni kezdett!”

Teltek a napok. Lilla locsolt, figyelt és várt. Közben nagymamától sok mindent tanult. Megtanulta, hogy a paradicsomot karóhoz kell kötni, hogy ne dőljön el. Megtanulta, hogy a katicabogár a kert barátja, mert megeszi a levéltetveket. Esténként pedig a verandán ültek, nagymama mesélt a régi időkről, Lilla pedig a vállára hajtotta a fejét.

A nyár végére a kis csírából magas szárú, sárga virág lett, olyan nagy, mint egy tányér. Egy napraforgó volt, és pont a nap felé fordította az arcát.

„Most már elárulod a titkot, nagymama?” kérdezte Lilla. Nagymama leguggolt mellé. „A víz, a napfény és az idő fontos. De van egy negyedik összetevő is. Az, hogy valaki minden nap törődik vele. A szeretet. Attól nő a legszebbre minden. A virág is, és a kislányok is.”

Lilla átölelte nagymamát. Most már értette, miért olyan szép ez a kert. Nem varázspálca tette azzá, hanem nagymama, aki minden nap gondoskodott róla. Ugyanúgy, ahogy róla is.

Azon az estén, a nyár utolsó estéjén, Lilla még egyszer kiment a kertbe. „Jó éjt, napraforgó” suttogta. „Jó éjt, paradicsom. Jó éjt, levendula.” Aztán bebújt a nagymama illatos, puha dunyhája alá. Nagymama megsimogatta a haját, és dúdolt egy régi dalt. Lilla még látta az ablakon át a holdfényben bólogató napraforgót, aztán a szeme lecsukódott, és álmában tovább nőtt a varázskert.

Jó éjszakát!