Az erdei koncert

Az Öregerdőben minden nyár végén nagy koncertet tartottak. Ilyenkor az állatok összegyűltek a tisztáson, és együtt énekeltek a csillagoknak. Abban az évben a medve lett a karmester. Fogott egy hosszú mogyoróvesszőt, és kihirdette: „Holnap este próba! Mindenki jöjjön, akinek szép, nagy hangja van!”

Eljött a béka, és brekegett: brekk, brekk. Eljött a harkály, és kopogott: tok, tok, tok. Eljött a bagoly, és huhogott: huhú, huhú. A medve elégedetten bólogatott. „Ez az, ez az! Nagy hangok, szép hangok!”

A tisztás szélén, egy fűszál tövében ült a kis tücsök, Cirpi. Neki is volt hangja, de nagyon halk: cirr, cirr. Odaugrált a medvéhez. „Én is énekelhetek a koncerten?”

A medve lehajolt, és hunyorogva nézte. „Ó, kis tücsök, a te hangod olyan halk, hogy meg sem hallom. Ide nagy hangok kellenek.” Cirpi szomorúan visszaugrált a fűszál tövébe.

Másnap este elkezdődött a próba. A medve felemelte a mogyoróvesszőt. A béka brekegett, a harkály kopogott, a bagoly huhogott. Brekk, tok, huhú! Brekk, tok, huhú! Hangos volt, nagyon hangos, de valahogy mégsem volt szép. Mindenki a saját ütemében énekelt, és a dal összevissza bukdácsolt, mint egy gödrös úton a szekér.

„Állj, állj!” kiáltotta a medve. „Még egyszer!” Brekk, tok, huhú! Megint összevissza. „Még egyszer!” Brekk, tok, huhú! És harmadszorra is ugyanúgy.

A medve leült egy tuskóra, és a fejét fogta. Ekkor a nagy csendben valaki halkan, egyenletesen szólni kezdett a fűből: cirr, cirr, cirr, cirr. Pont olyan egyenletesen, mint ahogy a szív dobog, vagy ahogy a vízcsepp hull a csendes ereszről.

A béka felkapta a fejét. „Hiszen ez az ütem!” A harkály a tücsök hangjára kopogott: tok, tok. A bagoly a tücsök hangjára huhogott: huhú. És egyszerre minden a helyére került. A dal már nem bukdácsolt, hanem szépen hömpölygött, mint a patak.

A medve felállt, és odament a fűszálhoz. „Kis tücsök” mondta, és most egészen közel hajolt, hogy jól hallja. „Bocsáss meg nekem. Azt hittem, csak a nagy hangok számítanak. Pedig a te halk hangod tartja össze az egészet. Beállsz hozzánk?”

Cirpi boldogan ugrott fel a medve mancsára, onnan pedig a tisztás közepén álló legnagyobb kőre. Aznap este, amikor feljöttek a csillagok, az egész erdő együtt énekelt. Cirr, brekk, tok, huhú. Cirr, brekk, tok, huhú. Olyan szép volt, hogy még a szél is megállt hallgatni.

A koncert végén az állatok egyenként hazaballagtak. A béka a tóba, a harkály a fába, a bagoly az odújába. Csak Cirpi maradt kint a fűben, és tovább énekelt, nagyon halkan, hogy mindenki jól elaludjon tőle.

Ha ma este csendben figyelsz, talán te is meghallod az ablakon túl: cirr, cirr, cirr. Ez Cirpi. Neked énekel. Csukd be a szemed, és számold a hangját, amíg el nem alszol.

Jó éjszakát!