A sün, aki félt a sötéttől

Az öreg tölgyfa gyökerei között, puha falevél ágyban lakott egy kis sün. Tüskének hívták, mert neki volt a legtüskésebb háta az egész erdőben. Napközben bátran szaladgált a fűben, gombát keresett, és a hangyákkal versenyzett. De amikor lement a nap, és a fák árnyéka hosszúra nyúlt, Tüske gyorsan hazaszaladt, és szoros kis gombóccá gömbölyödött.

„Miért bújsz el minden este?” kérdezte tőle egyszer az anyukája.

„Mert félek a sötéttől” suttogta Tüske. „A sötétben nem látom, mi van körülöttem. Biztosan valami nagy és ijesztő.”

Az anyukája megsimogatta az orrát. „Tudod mit? Ma este kimegyünk együtt, és megnézzük, mi lakik a sötétben. Ha félsz, fogd meg a mancsomat.”

Tüske nagyot nyelt, de megfogta a mancsát. Kiléptek a tölgyfa alól, és az erdő csendes volt és fekete. Tüske szíve kalapált. Ekkor valami halkan megszólalt a fejük fölött: „Huhú, huhú, ki jár itt ilyenkor?” Tüske összerezzent, de az anyukája felmutatott. Az ágon egy kerek szemű bagoly ült. „Ő Bölcs Bagoly” mondta. „Éjjel ő vigyáz az erdőre.” A bagoly bólintott: „A sötétben én mindent látok. Nincs itt semmi baj, kis sün.”

Mentek tovább a mohás ösvényen. Egyszer csak apró fénypontok gyúltak ki a bokrok között. Egy, kettő, három, aztán száz is. „Mik ezek?” ámult Tüske. „Szentjánosbogarak” felelte az anyukája. „Ők a sötétben gyújtanak lámpást, hogy az erdő ne legyen egészen fekete.” Az egyik bogárka Tüske orrára szállt, és barátságosan felvillant. Tüske nevetett, és egy picit kevésbé félt.

Mentek tovább a mohás ösvényen, egészen a tisztásig. Ott a fűben valami zizegett és ciripelt. „És ez mi?” kérdezte Tüske, és most már inkább kíváncsi volt, mint ijedt. „A tücskök” mondta az anyukája. „Ők muzsikálnak éjszakánként, hogy az erdő lakói szép álmokat lássanak.” Tüske leült a fűbe, és hallgatta a tücsökzenét. Olyan volt, mint egy halk altatódal.

Akkor az anyukája felfelé mutatott. „Nézd csak, mi van a sötét fölött.” Tüske felnézett, és elakadt a lélegzete. Az égen ezernyi csillag ragyogott, a fák fölött pedig ott úszott a kerek, ezüstös hold, mint egy nagy, nyugodt lámpa.

„Ha nem lenne sötét” mondta halkan az anyukája, „sosem látnánk a csillagokat.”

Tüske sokáig nézte az eget. Rájött, hogy a sötétben nem lakik semmi ijesztő. Ott lakik Bölcs Bagoly, aki vigyáz. Ott laknak a szentjánosbogarak, akik lámpást gyújtanak. Ott laknak a tücskök, akik altatót muzsikálnak. És fölötte ott ragyog a hold meg a sok csillag.

Lassan hazaballagtak a tölgyfa alá. Tüske befészkelte magát a puha falevelek közé, de most nem gömbölyödött szoros gombóccá. Kinyújtózott, és kinézett a sötétbe.

„Jó éjt, Bölcs Bagoly” suttogta. „Jó éjt, szentjánosbogarak. Jó éjt, tücskök. Jó éjt, hold.”

A bagoly halkan visszahuhogott, a tücskök tovább muzsikáltak, a hold pedig betakarta ezüst fényével az erdőt. Tüske szeme lassan lecsukódott, és a kis sün mosolyogva elaludt.

Jó éjszakát!