A katica, akinek elveszett egy pöttye

A rózsabokor legalsó levelén lakott Pöttyi, a kis katica. Piros volt a hátán a páncél, és hat fekete pötty díszítette, hármat jobbra, hármat balra. Pöttyi minden reggel megszámolta őket: egy, kettő, három, négy, öt, hat. Hat pötty, pont jó.

Egy reggel azonban, amikor felébredt és megszámolta őket, csak ennyit talált: egy, kettő, három, négy, öt. Pöttyi megijedt. Még egyszer megszámolta. Egy, kettő, három, négy, öt. Az egyik pötty eltűnt!

„Jaj nekem, mi lesz így velem?” sírta el magát. „Egy katica pöttyök nélkül nem is igazi katica!”

Arra járt a csiga, aki lassan, de biztosan ért mindenhová. „Ne sírj, Pöttyi” mondta. „Majd én segítek keresni.” És a csiga végigmászott a rózsabokor összes levelén. Benézett alájuk, mögéjük, közéjük. Talált egy harmatcseppet, egy elhullott szirmot és egy elveszett hangyát, de pöttyöt nem talált.

Arra repült a méhecske. „Ne sírj, Pöttyi” zümmögte. „Majd én segítek keresni.” És a méhecske berepült minden virágba. Megnézte a pipacsot, a margarétát, a harangvirágot. Talált sok aranysárga virágport, de pöttyöt nem talált.

Arra ugrált a szöcske. „Ne sírj, Pöttyi” ciripelte. „Majd én segítek keresni.” És a szöcske átugrálta az egész kertet, a kerítéstől a kútig. Talált egy elgurult borsószemet és egy kis kavicsot, de pöttyöt nem talált.

Estére mindannyian visszagyűltek a rózsabokorhoz, fáradtan és szomorúan. Pöttyi leült közéjük, és lehajtotta a fejét. „Köszönöm, hogy ennyit kerestetek” mondta halkan. „De úgy látszik, örökre öt pöttyös katica maradok.”

Ekkor a csiga megszólalt: „Tudod, Pöttyi, mi egész nap kerestük a pöttyödet. De nem azért, mert pötty kell nekünk. Hanem mert te kellesz nekünk. Öt pöttyel vagy hattal, egészen mindegy.”

„Úgy van” zümmögte a méhecske. „Úgy van” ciripelte a szöcske.

Pöttyinek melegség járta át a kis szívét. Ekkor a méhecske közelebb hajolt, és fújt egyet Pöttyi hátára. Felszállt egy kis sárga felhő: virágpor volt, ami reggel, a rózsák között rátapadt a páncéljára. És alatta, ott, ahol eddig semmi sem látszott, előbukkant a hatodik, fekete, kerek pötty. Végig ott volt, csak a virágpor eltakarta.

Mindenki nevetett, de Pöttyi a legjobban. „Hát meg sem volt elveszve” kuncogott. „Viszont ma találtam valamit, amiről nem is tudtam, hogy ennyire megvan. Ti vagytok azok.”

Aznap este Pöttyi a rózsalevélen megszámolta a pöttyeit: egy, kettő, három, négy, öt, hat. Aztán megszámolta a barátait is: egy csiga, egy méhecske, egy szöcske. „Pont jó” suttogta, és álomba ringatta a szellő.

Jó éjszakát!